A neurobiológusok azt állítják, hogy a szerelem nem valami magasztos érzelem, alapvetően ugyanis az agy kémiai folyamatainak köszönhető. A szerelmes érzéseket az adrenalin, a szerotonin és a dopamin váltja ki és tartja fenn, kutatók szerint körülbelül másfél évig. A hormonok közül a

hatalmas érzelmi ingázásokat a dopamin okozza, amelytől megnő a szexuális étvágyunk, erősnek és megállíthatatlannak érezzük magunkat, könnyen elkap minket valami megmagyarázhatatlan örömérzet. A dopamin függővé tesz, ural bennünket: állandóan a vágyott lény közelségére áhítozunk, esetleg hanyagoljuk a munkánkat, egyéb kötelezettségeinket, csak egyetlen dologra fókuszálunk, a szerelmünkre. Tényleg úgy viselkedünk, mint a drogfüggők, viselkedésünk kordában tartása ilyenkor komoly önfegyelmet és koncentrációt igényel. Amikor ilyen állapotba kerülök, néha irigylem azt (persze nem komolyan), aki sosem volt még szerelmes… Ám ez a tombolás nem tart a végtelenségig. A lángolás elmúltával a tüzes szenvedélyt felváltja egy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb érzés, amelyért a dopamin helyett az oxytocin hormon a felelős.

A szerelmihormon-kutatás szerint tehát mindössze ennyi és nem több a szerelem nagy titka. Hangozzék bármily kiábrándítóan, nem létezik mágikus beavatkozás, sőt bizonyítottan több úgynevezett Nagy Őt is találhatunk életünk folyamán. Egyes szakemberek szerint egy átlagember úgy 200-300 olyan személlyel találkozik az élete folyamán, aki iránt lángra gyúlhatna. Donatella Marazziti, a Pisai Egyetem kutatója (egy 1999-ben lezárt kutatássorozatában) a szerotonin idegi ingerületátvivő anyag szintjét vizsgálta szerelmeseknél. A kutatások szerint a nyugtató hatású szerotonin mennyisége mélyen a normális szint alatt van náluk, csakúgy, mint a mániákus, rögeszmés viselkedési zavarokat mutatóknál. A két csoport annyiban hasonlít egymáshoz, hogy valamiért vagy valakiért megrögzötten rajong. Marazziti még egy különös felfedezést tett, mégpedig azt, hogy a nevezett hormon másképp hat a nőkre, és másképp a férfiakra. „A természet maximálisan gondoskodik arról, hogy a kapcsolat túlélje ezt a különösen kritikus szakaszt” – mondta Marazziti. Mit is takar mindez? Szintén a hormonok különös játékát. Míg a férfiak tesztoszteronszintje alacsonyabbá válik (ezáltal jóval szelídebbek lesznek), addig a nőknél éppen a fordítottja történik. Egyszóval a szerelem állapotában valamiféle különös szerepcsere megy végbe. A férfiak nőiesebbek, a nők pedig férfiasabbak lesznek. A kritikus időszakon azonban nem csak a hormonszint közeledése segíti át a párokat. A brit University College London kutatóinak párhuzamosan zajló vizsgálata szerint a szerelemtől vakká válunk partnerünk hibáival szemben. A kutatás kimutatta, hogy a lángoló szerelmesek elnyomják azoknak az idegi pályáiknak a működését, amelyek a társas kapcsolat kritikus megítéléséért felelősek. Talán ez az egyik oka, hogy miért élvezzük annyira, ha szerelmünk rajong értünk, csak azt látja bennünk, ami értékes, ami imádnivaló, és amiért annyira szeretnivalók vagyunk…

Ám a kutatók szerint másfél évnél tovább lehetetlen megmaradni a szerelmi állapotban. Utána ugyanis elmúlik a szerelemhormon hatása, és a két ember kiábrándul egymásból, vagy jobb esetben a kapcsolat egy másik szintre lép, ami sokszor magával hozza az érettebb, bensőségesebb szexuális életet is. A partnerek ekkorra már elég jól ismerik egymást, kialakul a bizalom és a biztonság érzése. A nemi életük a kísérletezés és a kölcsönösség irányába fejlődik. Legkésőbb ekkorra a pár már elegendő időt szán a „finomhangolásra”, a testi, lelki összecsiszolódásra…

A szerelmesek ösztönösen vágyják a testi és lelki összeolvadást. (Ki ne élte volna át a kezdetek tébolyító varázsát, amikor úgymond „ki sem akarunk mászni az ágyból”, illetve éjjel-nappal akad a másiknak mondanivalónk?) Ám ha az egymás iránti érdeklődés a hormonok tánca után minimálisra csökken, érdemes elgondolkodnunk: valóban rajongásunk tárgyával akarjuk összekötni az életünk? A szakemberek éppen emiatt azt tanácsolják a pároknak, hogy várják ki a dopamintúltengés végét. Várjuk meg, mi jöhet a rózsaszín szemüveg levétele után. Ha a párunkat teljes mértékben el tudjuk fogadni a hibáival együtt, ha a meghitt, erős kötelék a lángok múltán is fennmarad, nagyobb eséllyel köthetünk majd jó házasságot.

Kedvenc regényemben, Kertész Ákos Makrájában Vali, a festőlány, és Makra, a kétkezi hegesztő semmilyen szinten nem passzol egymáshoz. De valami titokzatos erő (tudjuk, kémia) mégis egymáshoz láncolja őket. A lány nekiszegezi a tőle menekülni akaró férfinak a kérdést: „Lehet-e valami fontosabb annál, hogy szeretjük egymás szagát? Mi az, ami szorosabban összeköt?” A szerelemben tényleg ez a legfontosabb.

Az agy közbeszól

A kérdés csak az, hogy mi fontosabb, mint a szerelem. Nos, egy idő után a családalapítás, a biztos megélhetés és a nyugalom fontosabb lehet a héjanásznál. Nagyon különböző emberek csak kivételes esetekben alkotnak hosszú időre párt. Egy friss kutatás eredményei szerint nem véletlen, hogy a barátainkat és a párunkat a saját társadalmi rétegünkből választjuk – az agyunk jobban megnyílik az ő jelenlétükben. Agyunk motivációért és az érzelmekért felelős része nagyobb aktivitást mutat, amennyiben magunkhoz hasonló emberekkel találkozunk. S úgy tűnik, még izgatottabbá válik, ha magasabb társadalmi osztályba tartozókkal hoz minket össze a sors, mivel így megjelenik az e körbe belépés lehetősége – állítják amerikai kutatók.

Az évek alatt megfigyeltem, hogy hiába minden, engem elsősorban a külsőségek érdekelnek. Tudom, hogy ez rémesen felületesen hangzik, de ha nem tartok valakit az első pillantástól szédítően vonzónak, lehet a legokosabb, legrendesebb, leggazdagabb (lelkileg is), az ügy bukott.

A magas, vékony, sok hajú és megnyerő mosolyú példányok jönnek be. Egyszóval minden olyan dologgal rendelkezniük kell, amivel én nem. (Ez is biológia!) Nagyon könnyen levesz a lábamról egy sármőr, nem is hallom, mit beszél, nem is érdekes, ha fölém magasodik, ha a hangja erőteljes, és az arca karakteres. Persze nem a tipikus szépfiúkra gondolok, az a típus engem sosem szédített el, inkább a különleges arcberendezésű, meglepő figurák áldozata vagyok. Arról pedig végképp nem tehetek, hogy elsősorban a német anyanyelvű férfiak vannak rám végzetes hatással. Emlékszünk még a Hal neve Vandára? A filmben a nőn leküzdhetetlen nemi vágy vett erőt, ha a kiválasztottja idegen nyelven duruzsolt a fülébe. Így vagyok ezzel én is.

Tehát ha tehetném, az itthon szinte ismeretlen Dirk von Lowtzow-val lépnék frigyre. Ő egy Hamburgból származó (jelenleg Berlinben, a kedvenc városomban élő, és ez is szempont) énekes, aki a dalszerzés és -előadás mellett képzőművészeti újságírással is foglalkozik. Sajnos pár éve kiderült róla, hogy inkább a férfiak érdeklik, de mivel távoli idolról van szó, ez nem csökkenti a vágyamat. De említhetném még a vérnarancs ajkú Thomas Kretschmannt is, akit azt hiszem, életem végéig el tudnék nézegeti.

Persze az ember lánya nem a vitrinjébe keres valakit, így előbb-utóbb meg kell néznem, milyen belső tulajdonságokkal rendelkezik a választottam. Nálam legfontosabb a humor, hogy ne legyen elesett, két lábbal álljon a földön, és meg tudja az én kissé zabolátlan, hisztériára hajló természetemet fegyelmezni. Egy magát nekem alávető, kontúrtalan, kallódó férfi szóba sem jöhet. Pedig akadt ilyen is szerelmi praxisomban, de mit tehettem volna, majdnem két méter magas volt, és göndör, dús haja a háta közepét verdeste… Persze nem véletlenül nem léptem frigyre vele.

Egyik barátnőm váratlanul közölte, hogy rövidesen érdekházasságot köt. De nagyon-nagyon érdeket. A férfi nem vonzza, a pénze annál inkább, és neki elege van a szerelem nevű izéből – főképp, hogy szerelme öt hónapos terhesen hagyta magára, és most egyedül neveli a kislányát. A férfi is egyedül neveli a gyerekét (özvegy), minden ideálisnak mondható. És én azon kaptam magam, hogy nemhogy felháborodnék, még biztatom is a barátnőmet. És szinte biztos vagyok benne, hogy jól sül majd el a dolog. Mert rendben van, a pasi nem túl vonzó, viszont kedves, és nagyon szereti mind a barátnőmet, mind a kislányát.

Sorskényszer és kiegészülési vágy

A mélylélektani házasságelméletek között talán a nagy klasszikus, C. G. Jung teóriája tartalmazza a legtöbb romantikus momentumot. Ő A házasság mint lélektani vonatkozás (1927) című tanulmányában abból indul ki, hogy a tudatosság fokozatosan alakul ki a nem tudatos lelki élet mélységeiből, s a házasságképes korba lépő fiatalokban még széles területei vannak a tudattalan lelki életnek. Ez azt jelenti, hogy a fiatal csak hiányosan ismeri önmagát, s még kevésbé a partnerét, és mindkettőjüket olyan motívumok vezérlik, amelyekkel nincsenek tisztában, így aligha lehet szó szabad választásról. Ez a „sorskényszer” jelentkezik a szerelemhez kapcsolódó végzetszerűség érzésében is. A nem tudatos motívumok Jung szerint személyes vagy személytelen jellegűek lehetnek, előbbiek például a szülői befolyásból erednek. Elsősorban a szülőkhöz kötöttség foka befolyásolja a párválasztást. Jung szerint a házasság harmóniája lényegében bizonyos ősképek, archetípusok projekcióin alapul.

Ugyanis minden férfi magában hordja egy nő képét („anima”), a nők pedig egy férfi képét („animus”). Vannak nőtípusok, amelyek egy férfi animáját szimbolizálják; ha a férfi ilyennel találkozik, szerelmes lesz belé. Jung egyik követője kidolgozta az úgynevezett kiegészülési elméletet, amely szerint mindenkiben erős, ellenállhatatlan vágy él a kiegészülés után. Nálam ez

például a külsőségek terén (mint írtam) mindig megvalósul, ám lelkiekben inkább az azonosság felé törekszem. Persze nincs ember, nincs pár, akire minden elmélet maradéktalanul ráillene…

Nemrég egy társaságban megismerkedtem valakivel. Gyönyörű volt – legalábbis az én fogalmaim szerint, az illatától megőrültem, keringeni kezdtek bennem a hormonok. Ilyen előfordulhat bármikor bárkivel, én például több mint tíz éve biztos kapcsolatban élek, és még így is. Néztem a kis szépséget, és ő is engem. Ám aztán gyorsan mérlegelni kezdtem. Sokkal fiatalabb nálam. Sehol nem tart, és kérdés, fog-e valaha. Az ilyen korú fiúk – bár egy ideig elbűvölöm őket – hamarosan rádöbbennek, még nem élték ki magukat, abba meg egy én koromban lévő, már kissé lecsillapultabb nő belebolondulna. Megőrülnék a féltékenységtől hamarosan, a nálam egy húszassal fiatalabb nőkkel nem versenyezhetek. Nincs egzisztenciája, az enyémet koptatnánk évekig. És pár nap múlva megjelentek tudatomban a vérvörös felkiáltójelek: hogy ez ennyi volt, nincs tovább! Pár éve még nem tudtam volna úrrá lenni az érzéseimen, beleugrottam volna egy ilyen teljesen bizonytalan dologba. Ma már semmiképpen.

Egy bizonyos életkor után már tényleg nem megyünk az elcsavart fejünk – illetve a tébolyult hormonjaink – után. Ám azt nem bánom – és ebben sok hasonló cipőben járó ismerősöm megerősít –, hogy annak idején a barátomba halálosan szerelmes voltam, minden józan ellenérv dacára (nős volt, és sokkal idősebb). A mai napig átsegít sok krízisen, ha felelevenítem magamban ezt az időt. És ilyenkor a mostani, sokkal csöndesebb érzésen átviharzik újra valami egészen hasonló…

(A cikk megírásához hatalmas segítséget nyújtott Vasvári Nikoletta pszichoterapeuta – ezúton is köszönöm neki.)

Karafiáth Orsolya cikke http://www.lafemme.hu/eletmod/2012_01_12/ertelem_es_szerelem